Én és a Harry Potter

Sziasztok!

Továbbra is olvasási válsággal küzdöm, szóval gondoltam írok helyette egy bejegyzést, ami nem a mostani olvasási periodusomhoz kapcsolódik.

Május van. Másodikán volt a roxforti csata 20. évfordulója, illetve idén van 20 éve, hogy megjelent a Harry Potter és a bölcsek köve. Ott kezdődött, ahol végződik...

És a sors furcsa fintora, hogy 12 éves, olvasásra fogékony unokahúgom idén elém állt azzal a feltett szándékkal, hogy ő már pedig Harry Pottert akar olvasni! Ez nálunk nagy szó, mivel már pár éve próbáltam rá tukmálni, de mindig visszautasította, hogy a filmeket látta, így nem érdekli. Szóval csalódottan pakoltam ki a kosaramból a köteteket, mivel én anno könyvtárból olvastam, saját példányom nem volt, és továbbra sincs, mivel a most megrendelt puhafedeleseket mind megkapja ő, hogy ezzel is kiharcoljuk a szüleinél a saját könyvespolc fontosságát.

És, hogy miért puhafedeles és miért nem azok a keménykötésesek, amiket mind olvastunk? A válasz roppant egyszerű, mindketten beleszerettünk a borítókba. Illetve a puhafedelesek egységesebben mutatnak a polcon egymás mellett. Általában én is ezt preferálom, és az ár sem utolsó szempont. Külön tetszik, hogy minden levélnek más a betűtípusa. Valószínűleg, ha végzett vele én is újraolvasom.

Na, de térjünk is vissza az eredeti gondolatomhoz, ahhoz hogy a 20. évforduló alkalmából elmesélem azt a történetet, melynek főszereplője egy nagyon zárkózott lány, aki világ életében rettegett attól, hogy órán hangosan kell olvasnia, az osztálytársai csúfolták, mert csak dadogva tudott olvasni, emiatt pedig rettegett a könyvektől, soha nem olvasott kötelezőt, sőt semmit.

Aztán egy nyaralás alkalmával a lány, aki nem szeretett olvasni 3 éjszaka alatt kiolvasta a Harry Potter és a bölcsek kövét illetve a Titkok kamráját is. Mindössze 12 voltam én is ekkor.

J. K. Rowling az volt nekem, mint a mai azonos korosztálynak Leiner Laura. Sosem gondoltam volna, hogy valaha lesz olyan könyv, amit szívesen veszek le a polcról, az meg hogy könyvtárba járjak lehetetlennek tűnt. Amikor elkezdtem a könyveket 5 kötet jelent meg magyarul, mire a Főnix rendjével végeztem, megjelent a hatodik kötet és rá egy évre a hetedik.

Mint már említettem könyvtárból kölcsönöztem a köteteket. Sőt volt egy vicces történetem a Tűz serlegével. Amikor végeztem vele, kikészítettem a visszavinni való könyveimet, hogy ne maradjanak otthon, majd amikor a könyvtáros néninek odaadtam a kupacot, közölte velem, hogy nincs közötte a negyedik könyv. Mondtam a nőnek, hogy biztos téved, mindent elraktam. Végül kiderült, hogy nem tévedett, unokatesóm egy hét múlva hozta vissza, hogy kölcsön vette. Nagyon mérges voltam, elmeséltem a könyvtáros néninek a történteket, nem győztem elnézést kérni. Egyébként nagyon jó fej volt, mert közölte, hogy semmi gond, legalább a könyv megvan, így nem kellett késedelmi pótlékot fizetnem.

Szerettem könyvtárba járni, bár bevallom nem emlékszem, hogy a Harry Potteren kívül mást is olvastam volna onnan. Főleg netezni jártunk, mivel akkoriban egyikünknek sem volt még internete otthon. Tudom gáz, hogy milyen öreg vagyok. ^_^'

Viszont a Félvér herceg után megtörni látszott az olvasás iránti érdeklődés, de hál' istennek van egy fél évvel idősebb unokatestvérem, aki sosem adta fel, hogy rászoktasson az olvasásra, így míg vártam a hetedik kötetet került a kezembe egy Meg Rosoff regénye is, ami úgyérzem máig meghatározó az életemben. És ekkor rájöttem, hogy J. K. Rowlingon túl is van élet, jelen esetben olvasni való.

Bár kicsit bánom, hogy 14 évesen nem adtam nagyobb bizalmat C. S. Lewis Narniájának. Valószínűleg akkor is imádtam volna. Akkor úgy gondoltam, ami nem J. K. Rowling műve az nem is lehet jó.

Nehéz volt ezen a korszakon átlépni, majd jött Stephenie Meyer, és a Könyvmolyképző Kiadó, akikkel a mai napig elfogult vagyok, de ez a blogon is látszik, hisz szinte kizárólag KMK-s könyveket olvasok. Zömében a kiadótól veszem őket, bevallom csak az ajándék könyvjelzők miatt.

Nem tudom, hogy mikor sikerül majd nyitnom mások felé is, pedig igyekszem, eskü. Már van pár Ciceros könyvem is.

4 éves voltam, mikor Angliában az első Harry Potter kötet elstartolt, így 20 évvel később nem győzök hálát adni az égnek, hogy van nekünk egy Joanne Kathleen Rowlingunk, aki megalkotta nekünk ezt a csodálatok világot. Mi akik a nyolcvanas évek végén illetve a kilencvenes években születtünk vagyunk az első olyan mugli generáció, akiknek nagyrészét elvarázsolta az Arany trió története. És ahogy körül nézek úgy veszem észre, hogy hál' istennek a kétezres évek gyerekei is vágynak a saját roxforti levelükre.

Hatalmas büszkeséggel tölt el, hogy nővérem lányának én vagyok a követendő példa, hogy saját bevallása szerint azért olvas, mert engem is sokat lát olvasni. Annak meg külön örülök, hogy elérte a kamaszkor, így most már a rubin pöttyösök kivételével bátran válogathat a polcomról is. Egyenlőre még félve visz el könyveket, de úgy néz ki lassan ő is belátja, hogy Leiner Laurán kívül is léteznek írók.

Így a bejegyzést pedig azzal zárnám, hogy köszönetet mondok. Joanne, ha te nem vagy valószínűleg mára agyhalott lennék. Köszönök mindent, főleg azt a világot, ahol mertem önmagam lenni.