Guillermo del Toro, Chuck Hogan - A kór
Van az a könyv, amit évekig kerülgetsz a polcon, aztán amikor végre tényleg elolvasod, csak ülsz fölötte, hogy:
jó, ezt eddig mégis miért halogattam?!
Nálam A kór pontosan ilyen volt.
Ez egy 2018-as szerzemény, még a Könyvhétről. Akkor zsákbamacskaként vettem meg, konkrétan ötletem sem volt, mi lehet benne, csak annyit láttam, hogy a Könyvmolyképző Kiadó standján ez volt az egyik legvastagabb kötet. Én pedig nyilván teljesen logikusan úgy voltam vele, hogy akkor ez jön velem haza. 😅
Aztán otthon rájöttem, hogy bár vámpíros, de nem igazán az én megszokott zsánerem.
Kb. három éve egyszer már elkezdtem, de 50 oldal után félbehagytam. Egyszerűen nem kapott el.
Idén viszont eldöntöttem, hogy újra előveszem a félbehagyott könyveimet, mert lehet, hogy csak nem voltam elég kitartó. Eddig kettőből kettőt sikerült kipipálni. Az első a Sosehol volt, ami nem lett túl földrengető élmény.
A kór viszont?
Ez nálam bizony 5 kávéscsésze. ☕☕☕☕☕
🗽 New York, vámpírok és egy járvány, ami túl valóságosnak érződik
A történet New Yorkban játszódik, és már az alapszituáció is nagyon erős: egy repülőgép landol, majd látszólag minden élet megszűnik rajta. Innen indul el az a folyamat, ami lassan, de feltartóztathatatlanul elkezdi megfertőzni a várost.
És engem ez teljesen lenyűgözött.
Nem csak azért, mert vámpíros.
Hanem azért, mert itt a vámpírság nem romantikus, nem csillogó, nem vonzó és nem gótikusan szexi. Itt a vámpírság vírusként van definiálva, az átváltozott emberek pedig sokszor inkább rágcsálók viselkedési mintázatát követik, mint klasszikus értelemben vett vámpírokét.
Ez nekem baromira működött.
Sőt, pont ettől lett igazán izgalmas. Mert nem egy újabb túldramatizált, köpenyes vámpírsztorit kaptam, hanem valami sokkal biológiaibbat, zsigeribbet, testközelibbet. Egy járványtörténetet, ami közben horror, thriller és vámpírmítosz is egyszerre.
🔬 A kutatómunka, ami megdobogtatta a szívemet
Ami számomra az egyik legnagyobb erőssége volt a kötetnek, az a kutatómunka.
Az a rengeteg háttérinfó, amit Guillermo del Toro és Chuck Hogan beletettek ebbe a világba, egyszerűen elképesztően sokat adott az olvasásélményhez.
Imádtam a napfogyatkozás során csepegtetett háttérinformációkat.
Imádtam a patkányokról szóló leírásokat.
És különösen imádtam a patológiai beszámolókat.
Fun fact: több mint két évet dolgoztam a szövettani laborban, ami a patológiai osztály része, szóval ezeket a részeket totál bennfentesként éltem meg. 😅
Nyilván nem azért, mert vámpíros fertőzéseket vizsgáltunk volna, de maga a hangulat, a vizsgálódás, a testekhez és mintákhoz való szakmai közelítés nekem nagyon ismerős volt.
És pont ezért éreztem azt, hogy ez a könyv nem csak ijesztgetni akar, hanem van mögötte anyag. Van mögötte világ. Van mögötte munka.
🧛 Vámpírok, de végre másképp
Bevallom, engem nagyon megvett az, ahogy a szerzők a vámpírságot kezelték.
Nem egy romantikus átokként, nem valami elegáns öröklétként, hanem fertőzésként. Egy terjedő, agresszív, testet és viselkedést átalakító kórként.
Ez annyira jó húzás volt, mert teljesen új tónust adott a vámpíros történetnek.
A fertőzöttek nem titokzatos, vonzó éjszakai lények, hanem sokkal inkább ösztönvezérelt, félelmetes, torzult alakok. Az egészben volt valami patológiásan nyugtalanító, amitől a könyv sokkal erősebben hatott rám, mint amire számítottam.
És igen, nekem ezerszer izgalmasabb volt így, mintha kaptam volna egy újabb szépfiú vámpírt, aki nagyokat sóhajt az örökkévalóság súlya alatt.
👥 Sok szemszög, néha túl sok is
Akartam levonni csészét.
Tényleg akartam.
Mert nekem néha irrelevánsan sok szemszög volt a kötetben. Értem, hogy ezzel akarták bemutatni a vírus gyors terjedését, és azt is, hogy New York különböző pontjain hogyan szivárog be a borzalom a hétköznapokba. Ez dramaturgiailag működik is.
Csak olvasóként egy idő után néha elvesztem.
Ki melyik városrészhez tartozik?
Ki volt már fontos?
Kivel mi történt?
Most őt még követjük, vagy csak azért látjuk, hogy érzékeljük a terjedést?
Szóval igen, ebben néha kicsit sok volt nekem a szétszórtság.
De végül mégsem vontam le érte csészét, mert összességében így is annyira erős volt az atmoszféra és a koncepció, hogy nem tudtam haragudni rá.
🩺 Eph, Nora és Setrakian
A főhőseink közül Ephraim Goodweather, Nora Martinez és Abraham Setrakian viszik a legfontosabb emberi szálakat, miközben ott lebeg fölöttük a Mester fenyegetése.
Setrakiant nagyon szerettem.
Az idős zsidó professzor figurája hozott egy olyan múltból táplálkozó, személyesebb réteget a történetbe, ami szépen ellensúlyozta a járványügyi és patológiai vonalat. Nála tényleg érződött, hogy nem csak egy újabb tudós vagy szakértő, hanem valaki, akinek a története mélyen összefonódik ezzel a gonosszal.
Eph és Nora párosa is működött nálam, bár Norát kicsit kevésbé éreztem aktív szereplőnek. Sokszor inkább úgy tűnt, hogy követi a főnökét/szeretőjét, mert halál szerelmes belé, mintsem hogy igazán önálló hajtóereje lenne a cselekménynek.
Ettől függetlenül szerettem őket együtt, és kíváncsi vagyok, később Nora mennyire kap majd erősebb szerepet.
🔥 Augustin „Gus” Elizalde, az abszolút kedvenc
Na de beszéljünk a valódi kedvencemről.
Augustin „Gus” Elizalde.
A 18 éves mexikói fiú, aki egy kis könnyű pénzért tudtán kívül elszállítja a Mester koporsóját a város szívébe.
Ő volt az a karakter, akinek a részeit a legjobban vártam.
Egyszerűen volt benne valami nyers, élő, sodró energia. Nem tudta, mibe keveredik, mégis már az elejétől éreztem, hogy vele nagyon fontos dolgok fognak történni.
Gus számomra teljesen ellopta a show-t.
Nem tökéletes, nem finom, nem klasszikus hős, de pont ettől lett annyira izgalmas. Az ő nézőpontja, az ő városi közege, az ő ösztönös túlélőenergiája nagyon sokat adott a könyvhöz.
A kötet végén pedig az elrablása… hát. 😳
Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan alakul a sorsa a trilógia folytatásában, mert nekem ő már most az a karakter, aki miatt akkor is továbbmennék, ha amúgy nem érdekelne a világ. De érdekel. Nagyon is.
🩸 A Mester és az ős vámpírok
A Mester figurája nagyon erős, de ami engem még ennél is jobban érdekelt, az a háttérben húzódó nagyobb vámpírmítosz volt.
Bevallom, a másik hat ős vámpírról szívesen olvastam volna még sokkal többet.
A Klánok című fejezet nekem rövidke volt, de nagyon izgalmas.
Tetszett, hogy kiderült: nem minden ős vámpír olyan, mint a Mester. Hogy létezik egy nagyobb rendszer, egy ősi rend, és hogy a három ős vámpír felveszi a harcot a hetedik testvérükkel.
Ez a háttérvilág nagyon betalált.
Szeretem, amikor egy horror vagy vámpíros történet mögött nem csak az aktuális fenyegetés van, hanem egy régebbi, mélyebb mitológia is. Itt pedig határozottan érződött, hogy A kór csak az első ajtó ebbe a világba.
És igen, én nagyon szeretnék még benézni azon az ajtón.
🧬 Félbehagyott könyvből kedvenc
Az egész olvasásélményben talán az volt a legfurcsább, hogy ez a könyv korábban egyszerűen nem kapott el.
Most viszont teljesen beszippantott.
Ez is bizonyítja, hogy néha tényleg nem a könyvvel van a gond, hanem az időzítéssel. Három éve 50 oldal után letettem, most pedig végig le voltam nyűgözve. Ugyanaz a könyv, más élethelyzet, más hangulat, más olvasói állapot.
És milyen jó, hogy visszatértem hozzá.
☕ Összegzés
A kór nálam hatalmas meglepetés lett.
Egy 2018 óta kerülgetett, egyszer már félbehagyott könyvből végül egy 5 csészés olvasmány lett, amitől újra rájöttem, mennyire jó érzés, amikor egy történet teljesen váratlanul betalál.
Imádtam a New York-i helyszínt.
Imádtam a patológiai, járványügyi és biológiai részleteket.
Imádtam, hogy a vámpírságot vírusként kezelték.
Imádtam Setrakiant.
És visszavonhatatlanul, abszolút kedvencem lett Gus Elizalde.
Voltak részek, ahol a sok szemszög miatt kicsit elvesztem, de végül ez sem tudott elvenni az élményből. A világ, a hangulat, a kutatómunka és a karakterek annyira működtek, hogy egyszerűen nem volt szívem levonni érte.
A folytatásra sajnos előreláthatólag decemberig várnom kell, de az már biztos, hogy idén szeretném lezárni a trilógiát.
Egy dolog pedig teljesen biztos:
Guillermo del Toro könyveihez ezentúl sokkal bátrabban nyúlok majd.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése